balansz

Az élet mágikusan tudja összekapcsolni amit csak lehet. Tegnap emlegettem a lifelong learning-et, erre ma értesítettek, hogy sikerült kiértékelni az ISO 20000 konzulensi vizsgámat, ergo mostantól kezdve rendelkezem a hivatalos tanúsítvánnyal is a témakörben.

Az ISO 20000 szabványról, kapcsolódó témakörökről itt lehet olvasni egy rövid magyar nyelvű leírást, amelyhez csak annyit kell hozzátenni, hogy már kicsit elavult, mivel a tavaly megjelent ITIL v3-mal való kapcsolatot nem taglalja. Ettől eltekintve azonban remek kis elemzés.

Ezzel most már kerek a témakörhöz kapcsolódó plecsnigyűjteményem, a fenti képen a viharos víz felett épített házikó (ami gondolom a vállalat IT szervezetét jelképezi) minden nagy tartópillérjének építésébe beleszövegelhetek. Ez mondjuk eddig is megtettem, de azért a plecsnik nem ártanak, hátha egyszer billegni fog az asztal, legyen mivel a lábát alátámasztani.

Az érdekes viszont inkább az, hogy elkezdtem keresgélni a magyar nyelvű oldalakon ISO 20000 témában, hátha tudok ide értelmes dolgokat belinkelni azok számára, akit esetleg érdekelne, és nem sok mindent találtam. Van némi hivatkozás arra, hogy ezt a szabvány magyar nyelven is megjelent már (MSZ ISO/IEC 2000-1 (és -2, ha valaki a praktikumokra is kíváncsi nem csak az előírásra), Informatikai szolgáltatásirányítás néven). Aztán van arra is hivatkozás, hogy 1-2 magyar cég elkezdett tanácsadni a témában, ami üdvözlendő - erről jópár cikk jelent meg. Ezen kívül némi hivatkozás arra, hogy a témát oktatják is, de konkrét tanfolyamot például nem találtam hirdetve. Ezzel nagyjából le is zárult a linkek sora. Az itSMF Magyarország honlapján egyébként megtalálható 1-2 előadás az ISO20000 bevezetési tapasztalatairól, az eddigi tudtommal egyetlen magyar minősített vállalat részéről.

Mostanában divatos hivatkozni a lifelong learning (kb. egész életen át tartó tanulás) fontosságára. Ezzel egyébként én is azonosulni tudok, teszem is ezt tisztességgel. Azonban valahol el kell indulni, s a felsőfokú képesítést én személy szerint a Gábor Dénes Főiskolán szereztem meg, ami általában hideget-meleget szokott kapni. Ez tapasztalatom szerint többnyire azért van, mert nagyon sokan nem végzik el, s ők aztán nem annyira segítenek a jó hírnév keltésben. Nekem az volt a tapasztalatom, hogy aki igazán akar, az tisztességes és viszonylag friss tudást tud felszedni ott. Aki meg nem akar, az végig tud bukdácsolni éppenséggel, de hát ez a legtöbb intézményben így van...

Mindezt most csak azért mondtam el, mert szembetalálkoztam a hirdetésükkel, miszerint még lehet pótjelentkezni augusztus 13.-ig a következő félévre - a részletek ezen a linken.

Egyben remek alkalom nyílik arra, hogy működésben láthassuk a vírusmarketinget, ugyanis kitalálták, hogy úgy fogják ezt a pótjelentkezést hirdetni, hogy sorsolást tartanak a lehetőséget megíró blogolók között (magyarul: ez a blogbejegyzés most a lottószelvényt helyettesíti). Éljenek a modern idők.

Nem terveztem, hogy ilyen hamar visszatérek a témára, de épp most olvastam az olasz szövetség, egyben az egyik profi világszövetség (már megint a kavarás a sok világszövetséggel... nem tehetek róla, ma ezt nem lehet megkerülni a nemzetközi táncpolitikában) egykori elnöke írását. A cikk remekül példázza mindazt ami miatt komoly gondjaim vannak jellemzően az IDSF és az IPDSC vezető tisztségviselői byilatkozatai nagy részével. Ez pedig az olimpiához való hozzáállást jellemzi. A hivatkozott cikknek például az a címe, hatalmas betűkkel az első oldalon, hogy "A tánc sport, mégpedig olyan, amely az olimpiai programba bekerülhet".

A cikkben pedig ki van fejtve jó néhány jogos és korrekt érv, probléma a táncsport "archaikus" rendszerével kapcsolatban, illetve szó van arról, hogy ezeket meg kell oldani. Ezekkel nagy részben személy szerint egyet is értek. Emellett a cikkíró (nem mellesleg tulajdonképpen a saját teljesítményét méltatva) elmondja, hogy az elmúlt 5 évben az olasz szövetség tagsága 22000-ről 100000-re emelkedett, az éves büdzséje pedig félmillió Euroról 4,5 millióra.

Most nem szedném részletesen ízeire a cikkben rejlő ellentmondásokat (miszerint pl. az elnök úr mély hite szerint nem a táncosoknak kéne finanszíroznuk a sportban való szereplésüket, miközben saját bevallása szerint az említett 4,5 millió euro kevesebb, mint 8 százalékát, 350000 Eurot fizettek ki a táncosok költségeinek fedezésére és pénzdíjakra, illetve feltételezem, hogy a 4.5 millio Euro jelentős része a táncosok tagdíjaiból jött össze, tehát valójában a táncosok saját pénzéből lettek kifizetve ezek az összegek - és még egyéb ellentmondásos kijelentések is vannak a cikkben). Az említett konkrét számok alapvetően szépek, és örvendetes, hogy mérhető értékekről beszélünk, mert ezek a számok, a tagság ill. a gazdálkodásban szereplő számok éppenséggel lehetnének olyan dolgok, amelyeknek az alakulását egy sportág kitűzi maga elé hosszú távon. Az előző írásban említettem, hogy hiányolom az "olimpiai sportágak leszünk" célkitűzés mellé az érvrendszert, hogy ez miért is jó a sportnak - az ilyen számok alakulása lehetne az érvrendszer része.

A fentiek tükrében tehát talán úgy tűnhet, nincs igazam abban, amit a múltkor írtam azzal kapcsolatban, hogy ideje szembenézni a valósággal és félretenni az olimpiai részvétel álmát annak érdekében, hogy más, elérhetőbb célokkal foglalkozzunk, a sportág (fogadjuk el annak) és a táncosok érdekében. S nekem pontosan ez a gondom a nyiltakozattal, nagyon hasonló módon, mint azt már fentebb írtam, sok más sportvezető rendszeres nyilatkozataival. Ugyanis a cikket figyelmesen olvasva semmi, de semmi nem támasztja alá a cikk címének állítását. Semmi az ég világon nem utal arra, hogy közelebb lenne a táncsport az olimpiai programra kerüléshez. Semmi nem foglalkozik a programra kerülés kritériumaival, és azzal, hogy ezt vajon hogyan közelítjük. A cikk címe egy üres PR-fogás tehát, amit a cikkben szereplő impresszív számok és valós problémafelvetések képzelettársítás révén erősíteni látszanak. Azt hiszem, ezt hívják csúsztatásnak.

A másik gondom, amivel kapcsolatosan óvatosabban kell fogalmaznom, a cikk azon sugallmazása, miszerint az olasz táncsport szövetség impresszív növekedése (taglétszámban és büdzsé méretben), a sportszövetségi kereteknek, illetve az olimpiai mozgalomnak köszönhető. Bár ez nincs kizárva, de a cikkben semmilyen kapcsolat nem fedezhető fel a kettő között, az ok-okozati összefüggés csak sugallmazva van, de semmi nem igazolja azt. A növekedés rengeteg más oknak lehet köszönhető, akrá részben, akár egészben: például az Olasz táncsport szövetség égisze alatt rendeznek egy rakás olyan táncstílus versenyét, ami vagy csak itt ismert, vagy legalábbis nem tartozik az IDSF által képviselt, feltehetően az olimpiai programra szánt versenyszámok közé: Karibi táncok, Rueda, Showtánc, Disco, Electric boogie, Break, Hip hop, Utcai tánc, tap dance, flamenco, Jazztánc, Keleti táncok, Salsa, Liscio Unifico, és még pár másik... Az említett taglétszám és büdzsé számok emelkedése rettentő könnyen elérhető az üzleti életben régen ismert megoldással: a szövetségek egymásba olvadásával. Vajon ezekben a táncágakban 5 évvel ezelőtt külön-külön hány résztvevő volt és mekkora volt a büdzsé? Erről nem szól a cikkben a szövetségi elnök. De ha ezt a tényezőt el is felejtjük, rengeteg olyan intézkedést lehet hozni, amivel nőnek a számok, egyszerűen jó menedzsmenttel, vagy az olyan, a szövetségtől független tényezők hatását is figyelembe kell venni, mint az Olaszországban is az utóbbi években népszerű táncos tévé műsorok (ott is volt/van mind a Szombat Esti Láznak, mind a Megatáncnak megfelelő rokon műsor). Ha ezeket a hatásokat is figyelembe vesszük, nos, akkor a sportszerkezetté való átalakulás hatása valószínűleg nem mérhető, túl bizonytalan ilyen időtávlatban, a túl sok változás miatt. Lehetett pozitív, de akár negatív hatású is - a végleges számokban valószínűleg nem számszerűsíthető, de legalábbis nagyon nehéz.

Summa summárum - az idézett cikk címe ellenére is kitartok a véleményem mellett az Olimpia és a versenytánc vonatkozásában. Várom az első cikket, statisztikát, bármit, amely meg tud gyúzni arról, hogy az Olimpiai álom megvalósítható, de legalábbis annak tovább kergetése pozitív hatással van a táncvilágra.

Aranyos. A minap a parton jártam, és eszembe jutott, hogy a tenger dögunalom (fényképileg persze), viszont vele szemben kígyózik a gyalogút fel az overcliff-re ami nem is néz ki rosszul. gondoltam egyet, és a nálam levő fényképezőg... akarom mondani iPhone kamerájával kattintottam párat (ugye ezeken a kütyüken limitálva van, hogy mit tud csinálni a gép, például nem tud zoomolni, most konkrétan nem fért bele a képbe a szerpentin). Aztán itthon letöltöttem az Autostitch nevá programot, ami automágikusan összerakta a készített 7 fényképet, és csinált belőle egy panorámaképet. A dolog majdnem teljesen tökéletes, egy picit kellet tmég ügyeskednem, megvágni egy kicsit és kiegészíteni a lukas helyeket, túl sokat nem vesződtem vele. Egész szépen működik. A fenti képre kattintva egy kb. 180 fokos panorámaképet találhattok egy napfényes Bournemouth-i tengerpartról, és láthatjátok, hogy miért is mondogatom azt, hogy Bournemouth az angoloknak kb. olyan, mint a magyaroknak Siófok.

Az Indexen most megjelent cikk apropóján beleugrom a mélyvízbe, és megírom, amit a versenytánc vs. Olimpia témakörben gondolok. Az aktuális nyári olimpia amúgy is itt van a nyakunkon, talán nem árt így beszélni erről egy kicsit.

Amit írni fogok az biztosan nem lesz népszerű, ha egy versenytáncos, pláne, ha egy versenytáncos sportvezető olvassa, ezért kezdem azzal, hogy tisztázom: alapvetően jó dolognak tartom azt, ha egy szervezetnek van tisztán megfogalmazható célja, és tudja, mit kell tennie annak érdekében, hogy ezt elérje. Az nemzetközi táncsport szövetség, az IDSF (ma már azt kell írjam, hogy az egyik ilyen szövetség, mert legjobb indulattal is 5-öt fel lehet sorolni - persze kétségtelenül az IDSF a legismertebb és a legnagyobb hatású) jó pár évvel ezelőtt kitűzte a célt: irány az Olimpiai részvétel. Önmagában üdvözlendő, hogy egy ilyen szervezet tudja, hogy irányra van szüksége amerre mennie kell, és nem csak a napi problémákkal foglalkozik, és a pillanatnyi politikai (sportpolitikára gondolok) érdekek alapján szélkakasként hossza a szabályokat és irányelveket.

Ahhoz azonban, hogy a kitűzött cél egy szervezet, jelen esetben egy sportág céljait szolgálja, meg kell viszgálni, hogy a kitűzött cél elérhető-e, milyen ráfordítással, áldozatokkal jár annak az elérése, és mi az az eredmény, amit várunk a cél elérésétől, vagy a célhez vezető úton való lépegetéstől. Ha ugyanis az egyenleg negatív, akkor a kitűzött cél legalábbis megkérdőjelezhető. Igazán persze akkor működik jól a "menedzsment", ha nem egy, hanem több cél kitűzését vizsgálja, és az egymáshoz képest legjobbat vélasztja ki. Jelenleg sajnos az egész táncos villágban nem látni más víziót, csak ezt az egyet, ezért ha kiderül (mint hogy szerintem ez a helyzet), hogy a kitűzött cél nem elérhető vagy legalábbis a sportágra vetett egyenlege negatív, nos, akkor sincs jelenleg ennél javasolható jobb, maximum annyit lehet javasolni, hogy itt az ideje átgondolni, merre is tartunk (egyik vezető politikusunktól gyakran idézett mondás szerint: Ha észreveszed, hogy döglött lovon ülsz, szállj le róla).

Az IDSF tehát kitűzte pár évvel ezelőtt azt a grandiózus célt, hogy a táncsportot olimpiai részvevővé teszi. Hogy ezzel mik voltak azok az előnyök, amiket el szeretne érni, az nem világos - ezen azt értem, hogy az olimpiai résztvevő sportág státuszával járó presztízs, az olimpiai közvetítésben való megjelenés mind szép dolog, de nem volt tiszta, hogy ezen túl mik azok a fontos hozadékok ami MIATT ezt el akarjuk érni - értem ez alatt, hogy az olimpiai részvételt leginkább mint célt lehet érzékelni a kommunikációban, nem pedig eszközt (mondjuk a megnövekedett szponzori bevételek érdekében). Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy valamit célként, vagy eszközként fogalmazunk meg, erről majd később.

A cél érdekében aztán megtett nagyon sok lépést, például a tevékenységet következetesen táncsportnak hívja (a korábban elfogadott, és a tevékenységet ugyanúgy lefedő társastánc helyett), ennek kétség kívül vannak marketing előnyei, bár a nemzetközi életben nagyon sokan máig tiltakonak ellene. Hasonló módon a versenyzőket az IDSF következetesen mint atlétákat emlegeti (hasonló tiltakozást kiváltva sok helyen). Ez azonban a legkevesebb.

Szervezetileg a nemzeti szövetségeknek sportszövetségi felépítést kell követniük, és a legtöbb országban megpróbálják a helyi szövetségek a nemzeti olimpiai bizottság tagszervezetei közé felvetetni magukat, több-kevesebb sikerrel. Az IDSF felvételét kérte a Nemzetközi Olimpiai Bizottsághoz, és a sportág meg is kapta a "sportági státuszt", azaz a NOB által elismert sportág lett. Ezt az IDSF hatalmas előnyként értékelte és máig PR-jában használja (ez önmagában megint nem baj, bár kissé visszás, hogy a legtöbbször nem a tevékenység elismertségét, hanem a saját szövetségének a státuszát hangsúlyozza). Fontos azonban megjegyezni, hogy ez az elismerés nem egyéb, mint néhány, leginkább adminisztratív feltétel teljesítésének az elismerése, és semmiféle garanciát nem tartalmaz a NOB részéről arról, hogy a táncsport valaha is olimpiai sportág lesz. Az Olimpiai Chartának megfelelően, és a felvétel feltételeinek egyikeként az IDSF például kötelezővé és rendszeressé tette a doppingellenőrzést (ez egy másik kedvenc témaköröm, de ezt majd egy másik alkalommal járjuk körbe) és tagja lett a WADA-nak is. Ez például azzal jár, hogy az IDSF Open versenyeken résztvevő párosoknak alá kell írniuk, hogy ismerik és betartották a doppingellenes előírásokat és hozzájárulnak az ellenőrzésükhöz.

Vizsgáljuk meg első körben, hogy a kitűzött cél elérése mennyire reális. Az első bekezdésben hivatkozott cikktől eltekintve (és ugye nem gondoljuk komolyan, hogy van a versenytáncban szervezeti szinten több millió Euro és sportpolitikai befolyás a NOB lefizetésére). az olimpia programjába kerüléshez az kell, hogy a megfelelő olimpiai program megszavazásakor a delegáltak az adott sportág programba kerülésére szavazzanak. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Elsősorban az Olimpiai program már így is túlzsúfolt. Olyan sportágak résztvevőit építik le, mint a hagyományos öttusa (ez minket magyarokat érzékenyen érintett pár évvel ezelőtt), tehát már évek óta csak egyes meglevő sportágak rovására lehet bekerülni a programba. Jelenleg 35 sportág 400 programszáma szerepel az olimpián. Természetszerűen mindegyikük szeretne bekerülni, és bárki is akarja kitúrni őket, nagy ellenállásra számíthat. A programba bekerülés pedig nem csak a táncsport álma: rajta kívül 30 másik sportág szeretne felkerülni a programba, pontosabban ennyien vannak azok, akik már megszerezték a hivatalos elismerést a NOB részéről. Ők mind konkurencia, a már bennt levő 35 sportággal egyetemben, s ne felejtsük el, hogy a bennt levő sportágak is szeretnének bővülni, több versenyszámot felmutatni.

Ha megnézzük, hogy az IOC mi alapján dönt a programba való bekerülésről/kikerülésről, akkor a hosszú listából azt látjuk, hogy bizony a táncsport (a többi sportághoz képest) nem éppen a legelőnyösebb helyzetben van, az egyetlen kritérium amiben jó értékelés lehet, az a "Gender equality", ami viszonylag egyszerűen teljesíthető, lévén, hogy a versenytáncban egy férfi és egy nő alkot egy "csapatot" (illetve ugyanannyi nő és férfi, ha formációról beszélünk, a same-sex versenyeket meg most felejtsük el, hogy egyes liberálisabb országokban vannak, ezeket az IDSF nem ismeri el). Van azonban jónéhány kategória amiben jelentős a hátránya a táncsportnak.

Kezdjük a 11-es ponttal, azaz mekkor az esélye annak, hogy a sportág legjobbjai fognak részt venni az olimpián? (" If your sport were to be included in the Olympic Programme, do you think the participation by athletes in the Olympic Games would be consistent with your sport world rankings ?") A helyzet az, hogy az olimpiai előírások alapján a nemzeteket képviselő csapatok tagjai csak állampolgársággal rendelkezők lehetnek. Ti táncosok, ha ezt olvassátok, már tudjátok, hova akarok kilyukadni. A nem bennfentesek kedvéért elárulom, hogy a társastáncban a top párosok a legtöbbször két különböző országból jöttek, és sokszor a képviselt országnak a páros egyik tagja sem állapolgárja (vegyük a 8-szoros Latin Magyar Bajnok, Világbajnok párost rögtön elsőre, igaz, standardból szerencsések vagyunk, még ha nincsenek is Csabáék nemzetközileg azon a szinten, mint Melindáék voltak amíg amatőrként versenyeztek). A jelenlegi élmezőnyre gyorsan rápillantva azt látom, hogy bár a top 10 latin párosból 7 a saját országát képviseli, ebből a 7 párosból 5 orosz, az olipmiai kritériumrendszer miatt tehát valószínűleg csak egy, vagy 2 számíthana közülük részvételre, így ha egy országból csak a top 2-t nézem, akkor a 10 legmagasabban rangsorolt párosból 5 felel meg e kritériumnak. Standardból ugyanezt nézve érdekes módon ugyancsak 10-ből 5-öt kapunk.

Sok kitétel szól, pénzügyileg mérhető módon a sport eladhatóságáról (például: hány néző volt átlagosan az elmúlt 4 évben a sportág világbajnokságain, mennyi tudósítás jelent meg a sajtóban vagy volt közvetítés a televízióban az előző világbajnokságokról - hasonlítsuk össze mondjuk a rögbivel, a Sumoval vagy a motorkerékpáros sporttal...)

Vagy lépjünk tovább a 33-es, kényes pontra - mennyire biztosítható ill. milyen lépések történnek azért, hogy az eredmények a lehető legobjektívebbek legyenek... Mint pontozásos sportág itt eleve hátránnyal indulunk, arról nem is beszélve, hogy mennyire definiálatlan a pontozási rendszer, alapelvek (igen, mindenki tud hivatkozni egy rendszerre, csakhogy mindenki másikra és ezek, ha jól megnézzük őket, nem olyan jól definiáltak más sportághoz képest). Magánvéleményem szerint, és itt már érintem azt a kérdést, hogy ha egyáltalán elérhetp a sportág célja, érdemes-e efelé menni, milyen áldozatokkal jár, szóval én nem örülnék neki ha a versenytánc afele alakulna mint amit a műkorcsolyában láthatunk, ahol elég pontosan meg van határozva, hogy mennyi levonás jár egy bukásért, és hány és milyen fordulatos ugrásokat kell csinálni - szépen számolható, de szerintem pont azt a varázst, az egyéniséget ölte ki belőle ami miatt Katerina Witt az volt aki, és ami miatt a versenytánc magas szinten katartikus élményt tud nyújtani.

Mit is akarok ezzel összességében mondani? Nos azt, hogy reálisan nézve, a táncsport soha nem lesz olimpiai programsportág. Ennek az esélye gyakorlatilag nulla, és aki ezt nem hajlandó belátni a tények és a háttérrendszer ismeretében az vagy javíthatatlan álmodozó, vagy egyszerűen becsapja saját magát.

Innentől rövidre fogom - bár e második részt is ki lehetne részletesen fejteni, nem untatlak Benneteket - talán majd máskor...

Szóval ha sikerülne is az olimpia programjába felkerülni, mindaz amibe ez kerülne (csak röviden: lemondás a legjobb párosok részvételéről, a szabályok változtatása a "kockásabb" forma felé azaz a kreativitás csökkentése a táncban, a doppingkontrol bevezetésével járó negatív hatás (részben a plusz adminisztráció, részben a plusz költség, de nem utolsó sorban a dopingszerek promciója, mert véleményem szerint a doppingkontrol ma elsősorban ezt éri el a táncosok körében, azaz az ellentétét a célnak) stb), közel sincs arányban a várható előnyökkel. A tánc népszerűségéhez sokkal többet járultak hozzá az olyan műsorok, mint a Szombat Esti Láz vagy a Megatánc, mint a versenytánc közvetítések - ezt bármely tánciskola tulajdonos igazolhatja. A televíziós közvetítések többnyire inkább nyűgöt jelentenek a rendezőknek, mint előnyt és többe kerülnek, mint amennyivel több szponzort tudnak vonzani a versenyre (sajnos). A sportszövetségi támogatás, amit az államtól kapnak a szövetségek, bár országonként változó mennyiségű, de közel sem elegek a megélhetéshez, sok országban vitatható, hogy sporszövetségként vagy kultúrális intézményként lehetne-e több állami támogatáshoz jutni.

Bármennyire is sajnálom (én ugyanis imádom mind a versenytáncot, mind az olimpiát), én úgy gondolom, hogy a kettőt nem egymásnak teremtették és nem járnának jól egymással. 

Beszéljünk egy kicsit arról a dologról, ami a Brit kultúrának egyik elengedhetetlen része. Mivel ez mégiscsak az én blogom, ezért találjunk egy önéletrajzi elemet az összekötéshez: a héten a cégem elküldött közép-Angliába, Manchester közelébe, ahol egy IT szolgáltató cégnek kellett segíteni egy nagy ügyfelével kötendő szolgáltatási szerződésénél. Erről talán majd még írok, mert vannak gondolataim azok számára akiket esetleg mégis érdekel a témakör. Ami itt a lényeg, hogy ott-tartózkodásom alatt, más nem igen lévén, többször is pub-ban költöttem el étkezéseimet, ismét figyelve e mikrokultúra mibenlétét, így gondoltam ez a témakör megér egy bejegyzést.

Természetesen aki Angliában járt és nem szervezett túristaúton, hanem mondjuk ismerősöket látogatni, azt biztosan elvitték már Pub-ba. A Pub szót magyarra általában kocsmának fordítják. Ez azonban nem fedi jól a dolog jelentését. Ezért aztán én következetesen és magyartalanul a pub szót fogom használni, ahogy azt egyébként az itt élő ill. a témát ismerő magyarok többsége is teszi. Elsősorban a fenti képre nézve, ami nagyjából jól visszaadja egy tipikus angol pub belsejének hangulatát, rögtön látszik a hatalmas különbség egy tipikus magyar kocsmához képest.

Akkor mi is a pub? Nos, Angliában a pub az elsősorban egy közösségi hely. Természetesen lehet, sőt majdnem kötelező az alkoholfogyasztás (napszaktól függően), ezért egy átlag pub-ban van vagy 10 féle sör (minimum), borok és rövidek, de nagy választék van üdítőből és... hát... ezen a ponton tétovázom, de mondjuk nevezzük ételnek... terén is. Ez utóbbiról még majd esik szó. A hely közösségi jellegét jól jelzi, hogy minden pub-ban találhatóak mindenféle játékok, a legnyilvánvalóbbak a nyerőautomaták, de a legtöbb helyen ezer más dolog is van, bár nem feltétlenül az orrunk előtt. Pool asztal, csocsó, a legközelebbi pub-ban egyszer amikor arra jártam éppen bingo-t játszottak, miegymás. Aztán a pub-ba mindenki jár - teljes családok mennek oda esti programként (gyerekekkel együtt), baráti társaságok, idős házaspárok töltik békés sörözéssel itt az időt. A foci EB döntőt például egy pub-ban néztük, ahol rengeteg kijelzőn ment egyszerre a meccs, a legnagyobb projektor előtt nem lehetett már helyet találni és egészen fiesta hangulat volt a sok spanyol szurkolónak köszönhetően. Egyszóval a pub az a társasági találkozóhely.

Pub-ot Angliában minden második sarkon találunk, és általában olyan neveik vannak, mint pl. "The Bell", "The Two Kings", "The Rose & Crown", és hasonlók. Bármilyen kis településen vagyunk, pub az biztosan van. Ráadásul általában messziről lehet látni, hogy pub-ról van szó, mert sokszor a legmodernebb környezetben is meghagynak egy-egy tradicionális épületet, ami így néz ki, mint itt a képen, vagy legalábbis igyekeznek a tulajok úgy dekorálni a házat, hogy minét tradicionálisabb hangulatot árasszon. A munkában megfáradt emberkék jellemzően egy pub-ban eresztik ki a fáradt gőzt, és egy ilyen helyen sokkal szabadabban megtudhatjuk mindenkinek a gondolatait, barátibban beszélgetnek az emberek egymással, mint a "hivatalban".

Viszont a pub NEM fordítható igazán fogadóként sem, egyrészt a fenti társasági életet az sem reflektálja jól, de legfőképpen a pub-ban nem lehet megszállni. A pub-ok elterjedtsége magyarázza talán azt, hogy Angliában egyszerúen NEM lehet megtalálni azt, amit Magyarországon, vagy inkább mondjam úgy: a kontinensen én személy szerint nagyon szeretek, t.i. a kávéházak intézményét. Félreértés ne essék, lehet Angliában rengeteg kávéházat, mint helyet találni, ezek azonban szinte kivétel nélkül bezárnak úgy d.u. 5 óra körül, és a választék e helyeken általában kimerül a kávé - latte - capuccino -forró csoki - muffin - cookie - shortbread típusú témakörben. Néha a választék egy hangyányival szélesebb, például üdítők, saláták, szendvicsek is megtalálhatóak, de pl. jeges kávé (mármint az a fajta amibe vanilia fagyit tesznek), torták, fagyikelyhek már nincsenek (somlói galuskát aztán már nem is említem). Legfőképp azonban tényleg az a furcsa nekünk kontinensről érkezéknek, hogy d.u. 5 óra után nem lehet máshol társas életet élni, mint pub-ban. (Persze túlzok - vannak pl. éttermek, amik ált. ekörül nyitnak, de az kifejezetten étkezésről szól, meg a mindenféle klubok, de azok 9 előtt kihaltak).

Nos ha már étterem, beszéljünk egy kicsit az ilyen helyen fogyasztható ételről. Angliában van egy kifejezés, ami külön kategóriába sorolja őket: "pub food". E helyek általában úgy hirdetik magukat, hogy például kitűnő "pub food"-ot szolgálnak fel náluk. A "pub food" az esetek 90%-ban a következő választékot takarja: 

• Prawn salad
• Soup of the day
• Steak & Ale Pie
• Sirloin Steak
• Gammon Steak
• Bangers & Mash (sült kolbász + krumplipüré, de ez nem jófajta magyar kolbász ám...)
• Fish cake

Helytől függően bedobnak mellé 1-2 indiai fogást (pl. chicken tikka masala), plusz sült halakat, lamb casserole stb. de a fentiek szinte mindíg a menü gerincét alkotják. Ebből látszik, hogy ha bár kissé egysíkú is, de pub-ban azért lehet vacsorázni - de ne várjuk túl sokat az étel minőségétől. A legtöbb helyen a minőségi konyhatermék annyit jelent, hogy kicsit jobban vagy kevésbé sütik át a steak-et, egyébként az egyik pub-ban elfogyasztott, mondjuk bangers and mash-t szinte lehetetlen megkülönböztetni a másikban elfogyasztottól. A pub-ban tehát jól lehet lakni, de az jól látszik, hogy az étel csak a sok szolgáltatás egyike amit a pub nyújt, nem lehet ráfogni, hogy túl sok hangsúlyt fektetnének rá. Semmiképpen sem ajánlanám kulináris élményt keresőknek tehát - a kultúrális élmény sokkal meghatározóbb egy ilyen helyen.

Megkerülhetetlen témakör Angliában a sorban állás. A pubokban a kiszolgálás módja az először itt járóknak szokatlan, ezért érdemes szót ejteni róla. Ha bemész a pub-ba, és fogyasztani szeretnél, az első teendő, hogy keresni kell egy üres asztalt. Oda éremes a társaságnak leülni, majd egyvalaki elmegy rendelni. Az asztalban lesz egy kis bronz érme, az asztal számával, ezt meg kell jegyezni. Ezután a pultnál kell sorbanállni, és rendeléskor be kell mondani az asztal számát, ahova a kiszolgálást kérjük. Az italt a pultnál rögtön kézhez adják, és itt rögtön egyben ki is kell fizetni az egész rendelést (a számlát a pub-ban nem utólag rendezik. Érdekes módon, ha ugyanilyen ételt egy étteremben fogyasztunk, ott utólag kell fizetni, de a pub e tekintetben más). Tehát az italt szépen elvisszük a társaságnak, azt nem hozzák ki. Itt most megemlítenék pár "szabályt", amit az egyébként nagyon érdekes Watching the English c. könyvben olvastam, és amelyek egy része a valóságban is megfigyelhető, és a pub-ra vonatkozik. A szerző szerint a pub-ban a pultnál rendelés az un. "láthatatlan sor" szabályai szerint működik, ami szerint a pulthoz ugyan nem állnak sorba, de a pultos fejben tartja, hogy ki mikor jött és sorban fogja kiszolgálni őket. Ebben azért ne bízzunk, főleg zsúfoltabb pub-ban és frekventáltabb helyeken mint pl. London, legfőképp valószínűleg azért, mert e helyeken a pultosok ma már jellemzően nem angolok, hanem bevándorlók pl. Lengyelországból, Spanyolországból vagy akár Magyarországról - ami azt jelenti, hogy nincs a vérükben a sor koncepciója, és egyszerűen megpróbálnak az előttük álló kalimpáló emberkétől mielőbb megszabadulni. Az viszont ma is működik, hogy a pub-ba látogató társaságban működik az a szabály, hogy az italt körökben rendelik. Ami annyit jelent, hogy a társaságban először egy ember fogja fizetni a társaság italát, aztán amikor ez elfogyott, valaki más fogja körbekérdezni, hogy ki mit kér, majd azt megrendelni és fizetni, és ez így megy amúg körbe nem értek a társaságon. Ez a "körösdi" több pub látogatás között is folytatódik, azaz az angolok nagyon jól elékeznek rá, hogy ki jön, vagy legalábbis legutóbb ki nem fizetett kört, és illendő, hogy legközelebb ezen illető vagy illetők kezdjék a "köröket". Jól illik ez az angolok "fair play" felfogásába.

Aki nem hallott még róla, annak megjegyezném még, hogy Angliában ma már törvényileg tilos minden nyilvános helyen dohányozni, így a pub-ba látogatás után nem lesz füstszagú a ruhánk és a hajunk, amit én nagyon jó dolognak tartok, és éles ellentétben áll ez a magyar tapasztalattal, ahol a haverokkal kocsmázásnak az utána hordozott füstszag sajnálatos velejárója, még akkor is, ha az ember a nemdohányzó részlegben kap helyet.

Utolsóként még megemlítenék egy olyan "szabályt" amire a fent említett könyv hívta fel a figyelmemet, és valóban működik: annak az esélye, hogy ismeretlen szóba elegyedik veled a pub-ban, fordítottan arányos a bárpulttól való távolságoddal. Az angol kultúrában az egymást ismeretlenül való megszólítás szinte nem létező dolog, az egyetlen kivétel ez alol gyakorlatilag a pub, ott is a bárpult jelenti azt a helyet, ahol ismeretlenek egymással szóba szoktak elegyedni. Így válasszon magának mindenki helyet az italja elfogyasztásához.

Az iPhone úgy látszik nagy érdeklődést vált ki, szinten minden ismerős, ha olvassa a blogot, erről érdeklődik. Úgy látszik, az IT szolgáltatás menedzsment nem ennyire izgalmas. A tánc meg... ja, arról meg még nem írtam (nyáron uborkaszezon van). Hasonló az érdeklődés az életben is - na nem minden perc erről szól, de azért úgy tűnik, mégiscsak érdekes téma. A napokban egy hölgy ismerősöm játszogatott a Mahjongg Solitarie-vel rajta. Namost tudni kell (aki még nem hallott róla), hogy az iPhone-nak érintésérzékeny felülete van, ezzel lehet irányítani - például e játék közben két újjal lehet a játékteret 3D-ben dötögetni, forgatni, nagyítani-kicsinyíteni, egy újjal mozgatni, és a kártyákra mutatva lehet kijelölni őket. Namost elsőre mindenki a hagyományos világból kiindulva nyomogatni kezdi a felületet, pedig nem kell, ez a kütyü egyszerűen észleli, ha ott van a felületén az ujj. Ami azt jelenti, hogy erőből nyomogatva elég pontatlan lesz az ember. Hölgyismerősöm pár perc próbálkozás után, mikor erre ráérzett, és hirtelen sokkal könnyebb lett kezelni a játékot, valami ilyesmit mondott: "Na, az összes férfinak ilyen kellene, hogy végre megtanulják, hogyan kell finoman bánni az ujjakkal, mert a legtöbbüknek fogalma sincs róla"... Nem kérdeztem vissza...  Viszont innentől kezdve ha valamelyik fiúismerős ilyen kütyüt kap ajándékba a párjától, tessék elgondolkodni a rejtett üzeneten... 

 Amikor nem esik angliában akkor így néz ki Bournemouth - ez ma reggeli kép (és egyben egy kis teszt, hogy mire jó az iPhone objektívje. konklúzió: max. erre, hogy a blogban életképek legyenek. Normális képek készítéséhez maradok a Canonnál). Később ez a bícs majd tele lesz emberekkel.

Tegnap este kedves barátaim felhívták a figyelmemet, hogy az m1-en este a britekről lesz szó a Lévai Kislexikon adásában. Szerencsére az M1-et az Interneten is lehet nézni, igaz a minőség nem éppen egy BBC iPlayer kategória, szóval filmnézésre nem ajánlatos, de a lényegnek megfelel, meg lehetett nézni, hogy miről van szó.

(Tényleg csak zárójelben jegyezem meg, hogy az mtv honlapját olyan apróságok tudják bosszantóvá tenni, mint hogy pl. az online adás megtalálása jó bonyolult, sehonnan nincs egyértelmű link felé a címlapról, végül rákényszerültem a sitemap használatára, abban találtam meg az online adás linkjét. Meg amik apróságok, de sajnos webdesignereknek van benne pár minta arról, hogy nem szabad webest tervezni: lásd a címoldal nevét ("MTV - ernyősite", ami csak a projekttervezésnél elfogadható név), mi az az "MTV brandite" a fejléc jobb oldalán??? földi halandónak fogalma sincs róla, hogy miért kéne rákattintani, aztán a címoldalon levő video ami magától mindíg elindul, hirdetés ami szövegel, közben ha véletlen az egérrel elmegy az ember jobb lennt a hirdetés felett, az is beindul, és ez így együtt pillanatok alatt idegesítő hangkavalkádot okoz...)

Mindenesetre miután megnéztem, gondoltam megosztok veletek még pár (magyar szemmel) furcsaságot, aztán majd időnként még előhozok ilyeneket érdekességképpen. Az egyik, ha már a műsor említette, hogy Nagy-Britanniában nincsen személyi igazolvány, és az utcán (vagy akár autóvezetés közben) nem kötelező semmilyen igazolványt magadnál tartani, most esett meg velem éppen. Történt ugyanis, hogy ráébredvén, hogy az útlevelem augusztus közepén le fog járni, gondoltam kihasználom az alkalmat és vasárnap meghosszabbíttatom. Szerencsére az okmányiroda pár helyen nyitva volt (erről majd lentebb pár szót még írok, mert mint Móriczkának, nekem is mindenről "az" jut az eszembe... nem az, hanem az ITIL...!), így az ügyintézés elindult, amiből most csak annyi az érdekes, hogy ennek eredményeképp érvénytelenítették az útlevelemet (csinos két lyukat hagytak rajta), az új viszont még nincsen meg. De én naívan gondoltam, hogy miután EU tagállamok vagyunk, ez nem lesz gond, visszajutok én Nagy-Britanniába, hiszen elfogadják a személyi igazolványt is az utazáshoz (nekem még régi személlyim van, de a szabályok szerint ezt is el kell fogadni, és egyszer már használtam is beutazáshoz gond nélkül). Egyszóval a repülőút után a kontrollra egy darab érvényes magyar személyivel, meg egy érvénytelenített útlevéllel érkeztem. Az Immigration Officer-nek pediglen az orra elé toltam a személyimet. Amire ő simán közölte, hogy ez nem érvényes. Mondom neki, hogyne, személyi igazolvány, EU tagállam, miegymás. Aszongya, az őt nem érdekli, lehet, hogy ezzel Magyarországról kiengedtek de itt ez csak egy darab papír, ezzel ő nem fog beengedni. Van-e nálam más igazolvány. Mondom neki, hogy hát ugye van ez az érvénytelenített útlevél, merthogy hosszabíttattam satöbbi. Aszongya mutassam. Odaadtam, megnézte, gépelt valamit, majd elmagyarázta még egyszer, hogy a személyi az ugye semmi, de akkor köszöni szépen és beengedett. Én meg nagyot néztem, és megjegyeztem magamnak, hogy ez is tipikus angol viselkedés volt: a felsőbbrendűségi tudat plusz a liberalizmus így együtt. Hogy tudniillik egy érvényes igazolványt nem fogadott el, az érvénytelent viszont igen... Erre tessék gombot varrni.

A másik mai angol történet az ennél egyszerűbb. Ma ugyanis, július19.-én megvettem a PC Pro magazin legfrissebb számát. Ami, ismétlem, július révén, természetesen, a....  szeptemberi. Tessék, itt a bizonyíték (igen, csinálhattam volna Photoshoppal is, de ez nem az) balra, jól láthatóan...

Ez nem tévedés, és nem a nyári hónapokat akarják ezzel átugrani, a lap ugyanis minden hónapban megjelenik, és mindíg 2 hónappal a jövőbeni dátumot írnak rá. Plusz ez nem egyedi, más lapoknál is gyakorlat. Próbáltam megérteni, hogy ez miért jó nekik, eddig nem igazán sikerült, bár Zbyszek egyszer erre azt mondta, hogy ezzel jelzik, hogy ők mennyire frissek, mert az e havi lapban olyan termékeket is kielemeznek amik majd csak szeptemberben lesznek a boltban, de ez persze eléggé döcögős magyarázat. A lényeg, már megint a marketing, úgy látszik ez működik nekik. Nekem mindenesetre furcsa.

És akkor akinek elege van a szakmai eszmefuttatásokból az most ugorgyon, mert visszatérek az okmányirodára egy bekezdés erejéig, mégpedig a vasárnapi nyitvatartásra. Ahogy a sorban álltam (reggel 9-től, a 10 órás nyitásig, hogy sorszámot kapjak, amit nem adtak végül, hanem végig kellett állni a sort, de mindegy), többen körülöttem beszélgettek és hát mit mondjak, a felvetéseik nem voltak meglepőek. Első körben arról volt szó, hogy ugye micsoda dolog, hogy milyen korán oda kell menni sorban állni, hogy az ember bekerüljön egyáltalán. A sorban legelöl álló állítólag 1/2 7-kor jött, én a 9 órai érkezésemmel valahol a 30. hely körül lehettem, szerencsére még bejutottam. Ezen a ponton pedig megjegyezték, hogy nyilván hét végén még nehezebb időpontot kapni, egyrészt mert hét végén többen jönnek (mivel ilyenkor nyilván kevesebben dolgoznak, ilyenkor tudnak ügyintézni), másrészt viszont az irodában ilyenkor kisebb a dolgozói létszám, és hogy miért nincsenek többen ha egyszer nagyobb az igény. És innen természetesen a kapacitás menedzsment, még pontosabban a demand management (akik járatosak ITIL-ben, most V3-as Demand Management-ről beszélek, nem V2-esről) jutott egyből az eszembe, hogy ha itt alkalmaznák azok, akik a munkát szervezik, akkor ők is ugyanerre a következtetésre kellene, hogy jussanak, mint a sorbanállók: miszerint nem jó ez így, ahogy van, hiszen nem egyezik a szolgáltatásban működő kapacitás biztosítása az igényekkel. Természetesen előkerül az érv, hogy hét végén többet kell fizetni az ott dolgozóknak, és ez így többe kerül. Csakhogy itt meg a különböző szolgáltatási szintek és árazási stratégiák jönnek be: hiszen miért ne lehetne éppen mondjuk a hét végi szolgáltatásért, ha már igény van rá, valamivel magasab díjat fizetni, amiből pedig ki lehetne fizetni a több, hét végén dolgozó közalkalmazottat? Ezzel mindenki jól járna: az okmányirodában dolgozók több pénzt kapnának, a köz pedig ki lenne szolgálva igényének megfelelően. Ennek ráadásul az (ITIL V2 szerinti) demand management hatása is lenne, hiszen kicsit kiegyenlítené az igényt a hét közbeni napokra amikor olcsóbb lenne az ügyintézés. A gyakorlatilag nem működő internetes időpontfoglalást pedig már szóba sem hozom: fel nem foghatom, hogy miért nem lehet időpontot foglalni ezekre a napokra értelmes mennyiségben, időben. Egyszerűen képtelenségek tartom, hogy miért nem lehet mondjuk minden nap az időpontok felét az Interneten elérhetővé tenni, így ösztönözni az embereket az Internet használatára, kevesebb lenne a sorbanállás, stb.... hiszen a rendszer elvileg már készen van, csak megfelelően kellene használni.

Úgy látszik a feliratkozásos rendszereket itt komolyan veszik. Most kaptam levelet a Fibrecity-től. Ide korábban feliratkoztam, hogy szóljanak, ha lesz valami, mert érdekes a kezdeményezés. Most azért írtak, hogy lehet ingyenesen kérni a csatlakozás létesítését.

A lényeg az, hogy ez a cég kitalálta, hogy a következő 1-2 évben behálózza az összes komolyabb várost úgy, hogy közvetlen üvegszálon (ami 100 Mbps - ez kb. 100-szorosa egy átlagos Magyarországi ADSL sebességének) ad Internet elérést magánlakásoknak viszonylag olcsón (azért merek csak ennyit írni, mert árat még nem mondtak). Aki nem járatos a hálózatépítés terén, annak azt kell tudni, hogy a legdrágább része a beruházásnak az szokott lenni, hogy fel kell ásni az utakat, engedélyeket kell szerezni, és le kell fektetni az így ásott árkokba a kábeleket. Nos, ez a cég azt találta ki, hogy szépen bedugdossa az üvegkábelt a már meglevő csatornákba, azaz a víz- és szennyvíz mellett fogja vezetni a kábeleit. Így nem kell semmit ásogatnia, csak a csatorna tulajdonosával, általában az önkormányzattal kell megegyeznie. Amilyen szerencsém van, Angliában azt találták ki, hogy Bournemouth-al kezdik ezt a dolgot, így tehát ha minden igaz, belátható időn belül megbízható, gyors Internet lesz itthon (nem mintha a mostani lassú lenne, csak megbízhatatlan), remélhetőleg max. annyiért mint amennyiért a mostani van. Meglátjuk.

Barátaim néha kérdezik, hogy mi is ez az Informatikai Menedzsment, pontosabban Szolgáltatás Menedzsment (angol nevén ITSM azaz IT Service Management), amivel foglalkozom, és egyáltalán miért van rá szükség? Avagy, ahogy a hét végén egyik barátom kérdezte, miért nincs a nagy cégeknek egy szép nagy rendszere és van el azzal?

Ez az apropó azt gondolom, jó kiindulási pont ahhoz, hogy megértse akit érdekel, hogy mi ez a távolinak tűnő absztrakt dolog az informatikai menedzsmenttel, ami se nem hagyományos menedzsment, se nem informatika, és mégis mindkettő egyszerre.

Tehát van két, egymással ellentétes nézőpont, az egyik szerint egy cégnek egyszerűen vennie/fejlesztetnie kell egyetlen szép informatikai rendszert, ebben legyen benne minden, az ügyfeleitől kezdve a szerződésein át a logisztikájáig, az ügyfélkapcsolati adatain és történetén, a pénzügyén (számlák, kinntlevőségek, tartozások stb) át minden. A másik nézőpont (én ezt tartom vállalhatónak) ilyen monolitikus rendszer a valóságban sohasem fog működni, mégpedig több szempontból.

Először is, a legegyszerűbb megnéznünk azt, hogy mivel is foglalkozik egy vállalaton belül az informatika. Nos, bár a határok a cégekben a felelősségi körök tekintetében időnként nem tiszták, de általában az informatika felügyelete alá nem csak a fennt említett alkalmazások futtatása tartozik, hanem néhány más terület is, például:

• A vállalat telefonos hálózata
• A vállalat nyilvános megjelenése, pl. weboldala, webáruháza
• A dolgozók ellátása a kliens oldali gépekkel, nyomtatókkal, monitorok egyebekkel (egyszerűsítve: desktop), és ezek felügyelete (vírus, beléptetés, file-ok tárolása stb. stb.)
• Az összes gépet kiszolgáló hálózat működtetése (több telephelyes, esetleg nemzetközi hálózat esetén ez külön témakör lehet)
• A központi szervereket kiszolgáló környezet (szervertermek) működtetése
• A klönböző külső irányba történő kapcsolatok biztosítása (zárt rendszerek, Business-to-Business tranzakciók, bérelt vonalak, egyedi rendszerek összekapcsolása stb.)

Tehát ezek a különböző területek eleve bonyolulttá teszik az informatika munkáját, különböző szaktudást és prioritásokat, irányítást igényelnek.

De menjünk vissza egy kicsit az alkalmazásokhoz. Alapvetően egy vállalat az élete során folyamatosan változik. Nő, zsugorodik, új területeket kezd el kiszolgálni, újfajta piacokra merészkedik, összeolvad más cégekkel, leválnak róla részek, stb. Ezek alatt a változások alatt az informatika működésének zavartalannak kell lennie, és a működésére, fejleszésére költött pénzt ésszerűen felhasználnia. Ha például egy kis, pár fős cég elkezd valamit forgalmazni, ahogy a cég nő, úgy kell egyre újabb rendszereket beszerezni és beüzemelni. Például egy pár fős cég még Excel-ben fogja nyilvántartani a vevőit, de ahogy egyre többen vannak, és egyre többen beszélnek a vevőkkel, felmerül az igény egy CRM alkalmazásra. Ilyenkor a cég nem fogja rögtön a legdrágább több milliós szoftvert megvenni (ami mellesleg még sok más funkciót is tud, amire a cégnek esetleg sok év múlva majd nagy szüksége lehet), mert sokba kerül. Vesz tehát valamit. Hasonló módon ahogy igények felmerülnek, úgy szaporodnak az alkalmazások. Aztán elkezdi valahogy összekapcsolni őket, hiszen például lehetne automatizálni a webshop-ból történő rendelések alapján a kiszállítások összeállítását, ami mondjuk a raktárkészletből történik. Vagy az ügyfél ha megrendel egy Internetes szolgáltatást, azt a rendszerben lehet automatikusan aktiválni. Egyszóval elkezdenek a rendszerek egymással beszélgetni.

Ekkor, mondjuk eljön egy pillanat, amikor a cég már elég nagy lett ahhoz, hogy a piac egy nagyobb szereplője fantáziát látva benne, megveszi. Ennek a cégnek nagy valószínűséggel szintén van majdnem mindenből egy rendszere, de a dolog természetéből adódóan MÁS alkalmazásai vannak, és el kell kezdeni gondolkozni, hogy érdemesebb-e átrakni mindent a két rendszer helyett egybe. A kérdés persze ennél bonyolultabb, hiszen a rendszerek nem pont ugyanazt tudják, ráadásul az előbb emlegetett integrációt is át kell gondolni. Persze ilyen esetben felmerülhet (főleg, ha már egy sor felvásárláson túl van egy cég), hogy nem is az egyiket a másikba, hanem egy új alkalmazásba rakjunk át mindent - ennek sokszor van értelme, mert például már nem bírja az adatmennyiséget az előző alkalmazás, vagy a menedzsment számára gyártandó jelentéseket túl bonyolult sok külön rendszerből gyártani. Miután azonban minden ilyen átállás nagyon sokba kerül és bonyolult úgy megszervezni, hogy közben a cég ne álljon le (többek között a sok kapcsolat miatt, de akár a humán faktort is figyelembe vehetjük, t.i. minden új rendszert tanulni kell), ezért olyan döntés sohasem történik, hogy az ÖSSZES un. LOB (Line-of-Business, körülbelül az alap üzleti rendszereket jelenti) alkalmazást összeolvasszák egy lépésben.

Summa summárum, a fenti természetes fejlődés eredménye az lesz, hogy bármely pillanatban kiválasztva egy közepes vagy nagyobb céget, bonyolult infrastruktúra és rengeteg alkalmazás fut egyszerre. Ezen komplex és különféle szakértelmet igénylő rendszereket működtetni kell. (megjegyzem, hogy ezek a komplex igények hozák magukkal az olyan módszertanok megjelenését, mint pl. a SOA (Service Oriented Architecture) amelynek a lényege, hogy az alkalmazások ne maguk találják ki hogy integrálódnak a többiekkel, hanem legyen egy közös technológiai rendszer és alkalmazásfejlesztési irányzat amely segítségével könnyen összekapcsolhatóak a rendszerek, és e módszertant támogató külön rendszerek sokaságát - amelyeket természetesen ismét csak üzemeltetni kell). Ráadásul magát a céget nem érdekli az infrastruktúra bonyolultsága, csak az, hogy minden működjön, méghozzá minél kevesebb költséggel és minél jobb minőségben.

Ha most nagyon le akarnám egyszerűsíteni a témát akkor azt mondanám, hogy itt a vége, fuss el véle: az informatikai menedzsment nem szól másról, mint hogy hogyan balanszírozzunk az előbb említett minőség és költség egyensúlyán, azaz mi az a minőség amit a cégnek még érdemes az informatikában megfizetnie. (lásd még e blog címét...) Természetesen ezt éppen olyan bonyolult megvalósítani, mint amilyen bonyolult az infrastruktúra maga, és az informatikai menedzsment olyan módszerek, folyamatok, gyakorlatok összessége, amelyek segítenek ebben. Itt jön be több olyan módszertan ill. szabvány, amit sokfele publikálnak, például az ITIL vagy az azon alapuló MOF, a CobiT, az ISO 20000... A dolog nehézsége (és így az én munkám) pedig nem abban rejlik, hogy ezeket a rövidítéseket megjegyezzem és varázscsengőként ismételgessem, hanem abban, hogy felismerjük, adott konkrét helyzeteben hogyan alkalmazhatóak a legjobban, melyik részét kell elővenni egy adott probléma megoldásához, ráadásul a különböző szinteken más-más eszközökkel és mégis egymással összefüggésében. Például fontos tudni elmagyarázni egy Service Desken (ahol a kezdő informatikus például a telefon végén veszi a felhasználóktól a hibabejelentéseket), hogy miért is kell neki a számára látszólag lényegtelen információkat leírnia a hibajegybe, amikor ő azt soha az életben nem használja - viszont a rendszerben valaki később igen sok időt tud megtakarítani, ráadásul a megfelelő használat után a vezetőségnél megjelenő, a rendszerből kinyert jelentések alapján lehet például rendszerfejlesztésre, felhasználói oktatásra, beszállító kiválasztására stb. javaslatokat tenni. Gyorsan hozzáteszem, hogy viszonyt a nem használt adatokat gyorsan ki is kell venni, mert feleslegesen terhelni valakit az adatfelvitellel nem csak pazarlás, de nem is vall arra, hogy tiszteljük az illető munkáját... De ugyanígy fontos tudni például közösen kidolgozni a pénzügyi vezetővel azokat a kategorizálási rendszereket, amivel az informatikai szolgáltatásokat megértve, az informatikával kapcsolatos kiadásokat úgy lehet nyilvántartani, hogy egyszerű legyen kinyerni, pontosan ki (mondjuk melyik részleg) mennyibe kerül informatikai szempontból: ezáltal akár az adott részleg vezetőjének kezébe adni a lehetőséget, hogy bizonyos opciókat kihasználva befolyásolja a saját részlege informatikai költését és ezzel a nyereségességét. (jelenleg a legtöbb cégnél az informatika egyetlen nagy pénznyelő és az informatikai költséget egyszerűen valamilyen módszer alapján a részlegek nyakába sózzák, így a részlegvezetőnek nincs esélye befolyásolni ezt az összeget: nem is teszi, hanem természetszerőleg az egyetlen reakciója ilyenkor az, hogy az informatikai vezetőből megpróbál minél többet kisajtolni, függetlenül annak költséghatásától).

A helyzet tehát az, hogy, miután ma már gyakrolatilag semmilyen cég vagy szervezet nem tud informatika nélkül működni, sőt, informatika nélkül a legtöbb cég pár napon belül nem létezik többé csak papíron, az informatika jó szervezésén és működtetésén iszonyatosan sok múlik, sokkal több, mint önmagában az informatikai szervezetnek a költségei. Nos, ezért van szükség az informatikai szolgáltatásmenedzsmentre, és ezért nem tolerálható, főleg nagyobb cégekben, szervezetekben tovább az, hogy az informatikai részleget az üzleti vezetés elhatárolja külön a sarokba, azzal a felkiáltásal, hogy "mi nem értünk az informatikához, de majd az informatikai vezető megold mindent. Csak ne kelljen vele beszélgetnünk". És persze az informatikai vezetésnek is pontosan értenie kell, mit is akar és hová halad maga a cég, hogy hozzá tudja hangolni az informatika működését.

Mert van folytatás. Az pedig úgy szól, hogy péntek reggel felkeltem és azt mondtam: bár nem vagyok őrült, hogy napokig sorbanálljak, de mondom így reggel elsétálok az o2 boltja előtt, úgyis kell kenyeret vennek, ha nem állnak sokan, hát megvárom a nyitást. Ez így is volt, csak 7-en álltak, a boltos meg azt mondta, hogy mindenkinek fog jutni. Egyszóval szépen megkötöttük a szerződést. Közben angoloktól teljesen szokatlan módon bejött egy pali és elkezdett üvöltözni, pontosabban először megkérdezte az eladóktól, hogy mikorra fog sorra kerülni, merthogy eddigre már a bolton kívülre állt hosszan a sor. Mikor az eladók mondták, hogy fogalmuk sincsen, dolgoznak amilyen gyorsan tudnak, de lassú a rendszer (naná, az egész országban mindenki egyszerre iPhone-ozott), na akkor kezdett el üvölteni, hogy az embereknek dolguk van, és azt sem tudja senki megmondani meddig kell állniuk, meg hogy egyáltalán jut-e nekik iPhone (a boltvezető ekkor csendben közbeszúrta, hogy jut mindenkinek), és hogy a bolti dolgozóknak az a dolga, hogy szervezzék meg az egészet, és adjanak sorszámot, hogy legalább elmehessenek mást csinálni. És akkor az egyik eladó nagy tágra nyílt szemekkel elejtett egy tipikus angol megjegyzést, hogyaszongya: "A queue is a queue...!", merthogy az angolok, akinek ez újdonság, természetszerűen mindenütt sorbanállnak, szóval ami Magyarországon a legtöbb boltban már elterjedt, hogy ugyanis bemész, megnyomsz egy gombot, kapsz egy sorszámot és az alapján szólítanak, na itt olyan nincs (vagy csak elvétve).

Szóval a lényeg az, hogy iPhone szatyorba be, hazaérve sok időm nem volt foglalkozni vele, mert egyrészt dolgoztam, másrészt délután indultam a repülőtér felé, szóval addigra mindennel végezni kellett. De azért pár dolog így is kiderült:

- A telefont aktiválni az iTunes-al kellett, ezért azt letöltöttem az asztali gépre. A notebook-ra már nem sikerült (gondoltam rá, hogy majd menet közben játszadozom), addigra az Apple szerverei nem bírták a nyomást...
- A telefont kb. 2 órán keresztül nem tudtam aktiválni, mert az iTunes Store is túlnyomás alatt volt, illetve egy darabig regisztrálni sem tudtam (most használok nem csak iPhone-t, de iTunes-t is először).
- Amikor sikerült aktiválni, akkor még a telefon nem volt hajlandó a hálózatra csatlakozni, tehát telefonként nem lehetett használni (ezt egyébként tegnap, azaz hétfő estére sikerült elérni nála)
 

Ezek után elkezdtem belebonyolódni az iTunes-ba. Installáláskor talált egy csomó zenét, mondom ez remek, de azt már nem sikerült kitalálnom, hogy ezekből amit akarok azt hogyan varázsolom az iPhone-ra (mára már sikerült, ne írjatok), azért nem mondanám, hogy nagyon intuitív. Mára pedig az is kiderült, hogy nem az összes zenét importálta, mert ma fel akartam tenni a német nyelvleckéket az iPhone-ra és az például valahogy nem került be a library-ba. Cserébe viszont sehol nem találtam, hogy ugyan honnan importálta eredetileg a zenéket, mert a path-t nem írja sehol, viszont beállításban sem találtam a forráskönyvtárakat. Szóval ezzel még variálnom kell. Ezen kívül a cover art az remek, de nekem a legtöbb zeném ritka darab (táncos), aminek a coverjei nem közismertek. Viszont nekem megvannak, csak éppen az iTunes csak letölteni tud, ÉN nem tudok vele file-ból cover artot felismertetni. Summa summárum úgy tűnik, bár az iPhone interface-e tényleg remek, azért a PC-s szoftveren még van mit fejleszteni.

A lényeg, hogy holnap elvileg átveszik a régi számomat és akkor már lesz vétel a lakásban is...

Ja, érdekesség: a sorbanállók közül 80% nem új o2 előfizető volt, hanem a régi iPhone-ját cserélte be az újra. Ami már csak azért is fura, mert az összes elemzés azt írta, hogy ha valakinek van régi, akkor nem érdemes cserélni...

Hét végén haza látogattam (bár az "otthon" fogalma kicsit kavarog mostanában - ezt szerintem nem sokan említik a kinnt dolgozók közül: a honvágy mint olyan, sok mindenkinél megjelenik, meg sokan beszélnek arról hogy mennyire utálják / imádják az új országot / Magyarországot. Nekem az egyik legfőbb gond, hogy az "otthon" az teljesen véletlenszerű - a gondolataimban mindkét hely mint "otthon" szerepel, szóval kontextusba kell helyezni. Mivel most ezeket itthon, akarom mondani Angolföldön gépelem, ezért az "otthon" úgy értendő: Magyarországon).

Szóval hazalátogattam, aminek oka felettébb örömteli: úgy tűnik mindenkori legjobb barátom (dacára az utóbbi évek ritkábbra sikerül találkozásainak, nálam ettől függetlenül ez már csak így van) nemcsak megtalálta párját, hanem ezen a hét végén még állam bácsi előtt is deklarálta mindezt. Magyarul esküvő volt. A képen is ők szerepelnek.

Ez az esküvő pedig jó volt arra is, hogy Zsámbéki barátom felhívja a figyelmünket néhány érdekes számadatra: egyrészt, hogy milyen jó dolog (és tényleg), hogy ennyi idő után is 6 volt gimnáziumi osztálytárs volt ott ezen az esküvőn. A másik számadat, ami kicsit meghökkentett mindenkit, hogy már több éve ismerjük egymást, mint amennyi időt egymás ismerete nélkül töltöttünk... Ez körülbelül olyan hatású, mint amikor Zbyszek barátom azt hangsúlyozza, hogy hamarosan senior korosztályban indulhatnék táncversenyen (ha akarnék). Szóval múlik az idő...

Nos, a lényeg, hogy sok boldogságot, és Augusztusban találkozunk a Bournemouth-i repülős fesztiválon!

Oké. Értem én, marketing über alles meg minden. De azért tán a funkcióra is kéne figyelni.

Történt, hogy kezd nagyon elegem lenni a mostani telefonomból. Ismerőseimnek már panaszkodtam, hogy a lakásom elhelyezkedése távolról sem ideális (erről talán majd máskor). Többek között minimális a vételi lehetőség a legtöbb mobiltársaságtól. Hiába, itt Angliában rengeteg mobilszolgáltató van (még a Tesco is az), de hálózata az nem mindegyiknek van, a háttérben mutyiznak az adótornyokkal, egészségükre. Sajnos eddig az Orange (előző cégem szolgáltatója), a T-mobile (mostani cégem mobilszolgáltatója) és a Vodafone (mostani magánelőfizetésem) produkálja azt, hogy mobil vétel jóformán csak az ablaktól 5 cm távolságon belül van, ha beljebb van a telefon, akkor nuku vétel. Aztán persze én vagyok a rosszfiú akit nem lehet elérni.

Ezen kívül pedig elegem van a telefonomból is. Használt Vodafonos U700, nagyon szép csilli-vili, de nem is tudom hol kezdjem, hog miért nem működik értelmesen. Érintőbigyója lassú, miután becsuktam és betettem a zsebembe, még azt hiszi hogy piszkálom és mászkál a menükben, miegymás. Na mindegy.

Egyszóval elhatároztam, hogy én is felülök a nagy marketing hype-nak, és két legyet ütve egy csapásra beleugrom az iPhone 3G-be. Így egyből O2-s leszek (ami Noéminek itt a lakásban tökéletes lefedettséget ad, igaz neki régi telefonja van, szóval aggódom hogy az újak nem bírják, de ennyit megkockáztatunk), és ráadásul tanulmányozhatom is első kézből hogy hilyen az ergonomikus felhasználói felület, hátha valamit át tudunk venni a DancesportInfo-n az ötletekből. Hiába, az ember ha valamit akar, akkor tetszőleges számú érvet ki tud találni, hogy az miért is jó.

Egyszóval, a merketing beharangozta, hogy UK-ben csak az O2 fogja árulni, július 11.-től elérhető, jajdejó, ha valakit érdekel, lehet jelezni az érdeklődést, majd írnak. Feliratkoztam, jókisfiú vagyok. Múlt héten írtak, hogy ne aggódjak, még semmi új, de majd még írnak (ennek sok értelme volt, de legalább megint gyakorolhattam a Del gomb használatát, úgyis rámfért). Aztán ma (ideje, elvégre júl. 11 az most péntek, írtak, hogyaszongya:

The iPhone you've been waiting for. Order from 8am today

As promised we are writing to you to keep you updated on the next steps to getting an iPhone 3G. We do, however, expect demand for iPhone 3G to be very high so orders will be processed on a first come, first served basis so that we can be fair to all customers. Orders will be limited to one iPhone 3G per customer.

If you want to place your order, all you need do is click on the link below on your Mac or PC, select the tariff, select the iPhone 3G model and sign a new 18-month contract online.

Éljen.

Mivel én mindent szeretek bonyolítani, ezért nem mentem egyenesen a linkre, hanem a Nectar store-ba (ez egy olyan pontgyűjtő kártya, mint mondjuk otthon a Supershop vagy a Shell smartcard, csak sokkal többfajta üzletben lehet pontot gyűjteni), és innen kattintottam rá az O2 store-ra, nehogymá veszni hagyjam azt a sok-sok bónuszpontot.

És innen kezdődik az amire azt mondtam, hogy őrület.

Első körben a bejött oldal közölte, hogy a webshop az most nem működik, de felhívhatom az O2-t telefonon vagy menjek be személyesen ha akarok. Hát az jó, de én a Nectar pontjaimat akaroooooom....

A következő próbálkozásra bejött az O2 oldala, ott némi kattintgatások után eljutottam a rendeléshez, ahol megtudtam, hogy a 16GB-os modell az szép és jó de még nem rendelhető (hehe, köszönöm akkor megtakarítok 60 fontot, elég nagy lesz nekem a 8GB-os is, de persze ha lenne 16-os akkor a nagyobbat venném mert telhetetlen vagyok).

Najó, bevásárlókosárba betesz. Ekkor az O2 felajánlott még vagy 15 opciós cuccot, amit mind szépen végigolvastam, és mindegyiknél úgy döntöttem, hogy elég lesz nekem a havi 30 fontot fizetnem (sőt), többet nem akarok. Aztán gondoltam most már fizetek is, rákattintok a Checkout-ra, hát aszongya "We're sorry, you have been inactive for a while and we have ended your session.  Please click here to start a new session"

Hmmm. Ennyire lassan nem olvasok, de legyen.

Nectar oldal, O2 kikeres, rákattint, Go to Store, iPhonera rákattint, csomag kiválaszt, bevásárlókosárba betesz, opciókat nem elolvas csak rákattint hogy checkout, aszongya, hogy "Search error"...

Nectar oldal, O2 kikeres, rákattint, Go to Store, iPhonera rákattint, csomag kiválaszt, bevásárlókosárba betesz, opciókat nem elolvas csak rákattint hogy checkout, aszongya, hogy "Your basket is currently empty"...

Nectar oldal, O2 kikeres, rákattint, Go to Store, iPhonera rákattint, csomag kiválaszt, bevásárlókosárba betesz, aszongya, hogy "No Bolt Ons exist for this phone/tariff combination"... ????

Na tudjátok mit? Nem sürgős nekem iPhone-t venni... Csak azt nem értem, hogy aki ennyit költ a marketingre, az miért nem képes egy tisztességesen működő rendelési rendszerrel felkészülni a rohamra?