Az Indexen most megjelent cikk apropóján beleugrom a mélyvízbe, és megírom, amit a versenytánc vs. Olimpia témakörben gondolok. Az aktuális nyári olimpia amúgy is itt van a nyakunkon, talán nem árt így beszélni erről egy kicsit.
Amit írni fogok az biztosan nem lesz népszerű, ha egy versenytáncos, pláne, ha egy 
versenytáncos sportvezető olvassa, ezért kezdem azzal, hogy tisztázom: alapvetően jó dolognak tartom azt, ha egy szervezetnek van tisztán megfogalmazható célja, és tudja, mit kell tennie annak érdekében, hogy ezt elérje. Az nemzetközi táncsport szövetség, az IDSF (ma már azt kell írjam, hogy az egyik ilyen szövetség, mert legjobb indulattal is 5-öt fel lehet sorolni - persze kétségtelenül az IDSF a legismertebb és a legnagyobb hatású) jó pár évvel ezelőtt kitűzte a célt: irány az Olimpiai részvétel. Önmagában üdvözlendő, hogy egy ilyen szervezet tudja, hogy irányra van szüksége amerre mennie kell, és nem csak a napi problémákkal foglalkozik, és a pillanatnyi politikai (sportpolitikára gondolok) érdekek alapján szélkakasként hossza a szabályokat és irányelveket.
Ahhoz azonban, hogy a kitűzött cél egy szervezet, jelen esetben egy sportág céljait szolgálja, meg kell viszgálni, hogy a kitűzött cél elérhető-e, milyen ráfordítással, áldozatokkal jár annak az elérése, és mi az az eredmény, amit várunk a cél elérésétől, vagy a célhez vezető úton való lépegetéstől. Ha ugyanis az egyenleg negatív, akkor a kitűzött cél legalábbis megkérdőjelezhető. Igazán persze akkor működik jól a "menedzsment", ha nem egy, hanem több cél kitűzését vizsgálja, és az egymáshoz képest legjobbat vélasztja ki. Jelenleg sajnos az egész táncos villágban nem látni más víziót, csak ezt az egyet, ezért ha kiderül (mint hogy szerintem ez a helyzet), hogy a kitűzött cél nem elérhető vagy legalábbis a sportágra vetett egyenlege negatív, nos, akkor sincs jelenleg ennél javasolható jobb, maximum annyit lehet javasolni, hogy itt az ideje átgondolni, merre is tartunk (egyik vezető politikusunktól gyakran idézett mondás szerint: Ha észreveszed, hogy döglött lovon ülsz, szállj le róla).
Az IDSF tehát kitűzte pár évvel ezelőtt azt a grandiózus célt, hogy a táncsportot olimpiai részvevővé teszi. Hogy ezzel mik voltak azok az előnyök, amiket el szeretne érni, az nem világos - ezen azt értem, hogy az olimpiai résztvevő sportág státuszával járó presztízs, az olimpiai közvetítésben való megjelenés mind szép dolog, de nem volt tiszta, hogy ezen túl mik azok a fontos hozadékok ami MIATT ezt el akarjuk érni - értem ez alatt, hogy az olimpiai részvételt leginkább mint célt lehet érzékelni a kommunikációban, nem pedig eszközt (mondjuk a megnövekedett szponzori bevételek érdekében). Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy valamit célként, vagy eszközként fogalmazunk meg, erről majd később.
A cél érdekében aztán megtett nagyon sok lépést, például a tevékenységet következetesen táncsportnak hívja (a korábban elfogadott, és a tevékenységet ugyanúgy lefedő társastánc helyett), ennek kétség kívül vannak marketing előnyei, bár a nemzetközi életben nagyon sokan máig tiltakonak ellene. Hasonló módon a versenyzőket az IDSF következetesen mint atlétákat emlegeti (hasonló tiltakozást kiváltva sok helyen). Ez azonban a legkevesebb.
Szervezetileg a nemzeti szövetségeknek sportszövetségi felépítést kell követniük, és a legtöbb országban megpróbálják a helyi szövetségek a nemzeti olimpiai bizottság tagszervezetei közé felvetetni magukat, több-kevesebb sikerrel. Az IDSF felvételét kérte a Nemzetközi Olimpiai Bizottsághoz, és a sportág meg is kapta a "sportági státuszt", azaz a NOB által elismert sportág lett. Ezt az IDSF hatalmas előnyként értékelte és máig PR-jában használja (ez önmagában megint nem baj, bár kissé visszás, hogy a legtöbbször nem a tevékenység elismertségét, hanem a saját szövetségének a státuszát hangsúlyozza). Fontos azonban megjegyezni, hogy ez az elismerés nem egyéb, mint néhány, leginkább adminisztratív feltétel teljesítésének az elismerése, és semmiféle garanciát nem tartalmaz a NOB részéről arról, hogy a táncsport valaha is olimpiai sportág lesz. Az Olimpiai Chartának megfelelően, és a felvétel feltételeinek egyikeként az IDSF például kötelezővé és rendszeressé tette a doppingellenőrzést (ez egy másik kedvenc témaköröm, de ezt majd egy másik alkalommal járjuk körbe) és tagja lett a WADA-nak is. Ez például azzal jár, hogy az IDSF Open versenyeken résztvevő párosoknak alá kell írniuk, hogy ismerik és betartották a doppingellenes előírásokat és hozzájárulnak az ellenőrzésükhöz.
Vizsgáljuk meg első körben, hogy a kitűzött cél elérése mennyire reális. Az első bekezdésben hivatkozott cikktől eltekintve (és ugye nem gondoljuk komolyan, hogy van a versenytáncban szervezeti szinten több millió Euro és sportpolitikai befolyás a NOB lefizetésére). az olimpia programjába kerüléshez az kell, hogy a megfelelő olimpiai program megszavazásakor a delegáltak az adott sportág programba kerülésére szavazzanak. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Elsősorban az Olimpiai program már így is túlzsúfolt. Olyan sportágak résztvevőit építik le, mint a hagyományos öttusa (ez minket magyarokat érzékenyen érintett pár évvel ezelőtt), tehát már évek óta csak egyes meglevő sportágak rovására lehet bekerülni a programba. Jelenleg 35 sportág 400 programszáma szerepel az olimpián. Természetszerűen mindegyikük szeretne bekerülni, és bárki is akarja kitúrni őket, nagy ellenállásra számíthat. A programba bekerülés pedig nem csak a táncsport álma: rajta kívül 30 másik sportág szeretne felkerülni a programba, pontosabban ennyien vannak azok, akik már megszerezték a hivatalos elismerést a NOB részéről. Ők mind konkurencia, a már bennt levő 35 sportággal egyetemben, s ne felejtsük el, hogy a bennt levő sportágak is szeretnének bővülni, több versenyszámot felmutatni.
Ha megnézzük, hogy az IOC mi alapján dönt a programba való bekerülésről/kikerülésről, akkor a hosszú listából azt látjuk, hogy bizony a táncsport (a többi sportághoz képest) nem éppen a legelőnyösebb helyzetben van, az egyetlen kritérium amiben jó értékelés lehet, az a "Gender equality", ami viszonylag egyszerűen teljesíthető, lévén, hogy a versenytáncban egy férfi és egy nő alkot egy "csapatot" (illetve ugyanannyi nő és férfi, ha formációról beszélünk, a same-sex versenyeket meg most felejtsük el, hogy egyes liberálisabb országokban vannak, ezeket az IDSF nem ismeri el). Van azonban jónéhány kategória amiben jelentős a hátránya a táncsportnak.
Kezdjük a 11-es ponttal, azaz mekkor az esélye annak, hogy a sportág legjobbjai fognak részt venni az olimpián? (" If your sport were to be included in the Olympic Programme, do you think the participation by athletes in the Olympic Games would be consistent with your sport world rankings ?") A helyzet az, hogy az olimpiai előírások alapján a nemzeteket képviselő csapatok tagjai csak állampolgársággal rendelkezők lehetnek. Ti táncosok, ha ezt olvassátok, már tudjátok, hova akarok kilyukadni. A nem bennfentesek kedvéért elárulom, hogy a társastáncban a top párosok a legtöbbször két különböző országból jöttek, és sokszor a képviselt országnak a páros egyik tagja sem állapolgárja (vegyük a 8-szoros Latin Magyar Bajnok, Világbajnok párost rögtön elsőre, igaz, standardból szerencsések vagyunk, még ha nincsenek is Csabáék nemzetközileg azon a szinten, mint Melindáék voltak amíg amatőrként versenyeztek). A jelenlegi élmezőnyre gyorsan rápillantva azt látom, hogy bár a top 10 latin párosból 7 a saját országát képviseli, ebből a 7 párosból 5 orosz, az olipmiai kritériumrendszer miatt tehát valószínűleg csak egy, vagy 2 számíthana közülük részvételre, így ha egy országból csak a top 2-t nézem, akkor a 10 legmagasabban rangsorolt párosból 5 felel meg e kritériumnak. Standardból ugyanezt nézve érdekes módon ugyancsak 10-ből 5-öt kapunk.
Sok kitétel szól, pénzügyileg mérhető módon a sport eladhatóságáról (például: hány néző volt átlagosan az elmúlt 4 évben a sportág világbajnokságain, mennyi tudósítás jelent meg a sajtóban vagy volt közvetítés a televízióban az előző világbajnokságokról - hasonlítsuk össze mondjuk a rögbivel, a Sumoval vagy a motorkerékpáros sporttal...)
Vagy lépjünk tovább a 33-es, kényes pontra - mennyire biztosítható ill. milyen lépések történnek azért, hogy az eredmények a lehető legobjektívebbek legyenek... Mint pontozásos sportág itt eleve hátránnyal indulunk, arról nem is beszélve, hogy mennyire definiálatlan a pontozási rendszer, alapelvek (igen, mindenki tud hivatkozni egy rendszerre, csakhogy mindenki másikra és ezek, ha jól megnézzük őket, nem olyan jól definiáltak más sportághoz képest). Magánvéleményem szerint, és itt már érintem azt a kérdést, hogy ha egyáltalán elérhetp a sportág célja, érdemes-e efelé menni, milyen áldozatokkal jár, szóval én nem örülnék neki ha a versenytánc afele alakulna mint amit a műkorcsolyában láthatunk, ahol elég pontosan meg van határozva, hogy mennyi levonás jár egy bukásért, és hány és milyen fordulatos ugrásokat kell csinálni - szépen számolható, de szerintem pont azt a varázst, az egyéniséget ölte ki belőle ami miatt Katerina Witt az volt aki, és ami miatt a versenytánc magas szinten katartikus élményt tud nyújtani.
Mit is akarok ezzel összességében mondani? Nos azt, hogy reálisan nézve, a táncsport soha nem lesz olimpiai programsportág. Ennek az esélye gyakorlatilag nulla, és aki ezt nem hajlandó belátni a tények és a háttérrendszer ismeretében az vagy javíthatatlan álmodozó, vagy egyszerűen becsapja saját magát.
Innentől rövidre fogom - bár e második részt is ki lehetne részletesen fejteni, nem untatlak Benneteket - talán majd máskor...
Szóval ha sikerülne is az olimpia programjába felkerülni, mindaz amibe ez kerülne (csak röviden: lemondás a legjobb párosok részvételéről, a szabályok változtatása a "kockásabb" forma felé azaz a kreativitás csökkentése a táncban, a doppingkontrol bevezetésével járó negatív hatás (részben a plusz adminisztráció, részben a plusz költség, de nem utolsó sorban a dopingszerek promciója, mert véleményem szerint a doppingkontrol ma elsősorban ezt éri el a táncosok körében, azaz az ellentétét a célnak) stb), közel sincs arányban a várható előnyökkel. A tánc népszerűségéhez sokkal többet járultak hozzá az olyan műsorok, mint a Szombat Esti Láz vagy a Megatánc, mint a versenytánc közvetítések - ezt bármely tánciskola tulajdonos igazolhatja. A televíziós közvetítések többnyire inkább nyűgöt jelentenek a rendezőknek, mint előnyt és többe kerülnek, mint amennyivel több szponzort tudnak vonzani a versenyre (sajnos). A sportszövetségi támogatás, amit az államtól kapnak a szövetségek, bár országonként változó mennyiségű, de közel sem elegek a megélhetéshez, sok országban vitatható, hogy sporszövetségként vagy kultúrális intézményként lehetne-e több állami támogatáshoz jutni.
Bármennyire is sajnálom (én ugyanis imádom mind a versenytáncot, mind az olimpiát), én úgy gondolom, hogy a kettőt nem egymásnak teremtették és nem járnának jól egymással.
