A helyzet az, hogy tudtam én, hogy mekkor fába vágom a fejszémet. A multkor már emlegettem, hogy a heti két, Londonban töltött éjszaka lehetőséget ad arra, hogy kirpóbáljak minél több éttermet. Már akkor tudtam, hogy előbb-utóbb el kell jönnie a mai estének. A múlt heti tea- és pirítóskúra (megfázás okán) után úgy éreztem, itt az ideje belevágni. Természetesen Anglia egyetlen magyar vendéglőjéről beszélek, amely a ma már nem kicsit pikánsan hangzó "Gay Hussar" nevet viseli. Alapításakor, 50 évvel ezelőtt a "Gay" szó jelentése szinte kizárólag a "vidám" értelmet takarta - arról igazán nem tehet az étteremtulajdonos, hogy időközben szinte divattá, de mindenképpen közbeszéddé vált meleg kapcsolatokra lett használatos ez a szó, és így a vendéglő neve ma már mosolyra készteti bármely angolt aki először hallja.
Tehát a fa és a fejsze. A helyzet az, hogy (aki ismer tudja...) maximalista vagyok. Ráadásul a magyar ételeket nagyon nagy becsben tartom, plusz nagyon szeretném, ha minél több brit elkezdené nem összekeverni Magyarországot Lengyelországgal. Ebben sokat segítenek az egyedi, pozitív élmények amik érik őket - így a magyar vendéglővel kapcsolatos elvárásaim gyakorlatilag az elérhetetlen sztratoszférai magasságban mozogtak. Mivel tudtam, hogy ennek az elvárásnak gyakorlatilag lehetetlen megfelelni, már előre nyugtatgattam magamat, hogy nem kell semmit várnom - és végül belevágtam.
Először a környezetről. Az étterem a SOHO-ban található, tehát nagyon felkapott környék, maga a vendéglő barátságos, mondhatni szűkös kis helyiség (pontosabban szűkös 3 helyiség). Ha 4-nél többen szeretne menni valaki csúcsidőben mindenképp érdemes asztalt foglalni. A személyzet nagyon barátságos és az egész helynek családias hangulata van - még úgy is, hogy ottjártamkor egy bangladesi, egy spanyol és a menedzser (valószínűleg angol) mellett egyetlen magyar volt a felszolgálószemélyzetben. Elmondása szerint a teljes 12 fős személyzet harmada magyar. Az engem ajtóban fogadó menedzser azért egy "Jó estét" és "köszönöm"-öt eleresztett (ezt meglehetős rendszerességgel ismételte a vendégek irányába), de amikor felismerte, hogy valami teljesen fura nyelven hablatyolok vissza, akkor szólt a magyar lánynak, hogy "ez a te vendéged"... Mindenesetre mint kiderült a családias hangulat nem véletlen: míg az éttermekben Londonban általában nagyon nagy a cserélődés, itt a személyzet tagjai jellemzően 15-20 éve dolgoznak.
Vissza a környezetre - ahol ültem a sarokban ott nagyon halkan hallatszott némi cigányzene - kétlem, hogy a legtöbb látogató észrevenné, hogy egyáltalán szól valami. Kár, mert hangulatos. A falakon körbe grafikák találhatóak, illetve ide látogatott hírességek - az egyik fordulóban éppen Gordon Brown (jelenlegi miniszterelnök) masírozott a képen.
És akkor térjünk a lényegre. Sajnos már rögtön a rendeléskor nagyot csalódtam: az étlepon levő 5-6 magyar vörösbor egyike sem volt kapható - mindössze egy "házi vörös" (valójában valamilyen BalatonBoglári Pinot Noir) volt, amelyet végül a kedves felszolgálólány unszolására megkóstoltam, de inkább lemondtam róla - maradtam a teljesen kommersz coca-colánál. Mivel szerintem nagyon ütős, igazán jó boraink vannak, nagyon nagy bajnak tartom, hogy ezt a borkultúrát nem terjesztjük ezen az úton - a legfeljebb közepes minőségű bor, hiába magyar, nem fogja arra késztetni az angolokat, hogy átgondolják Magyarországról alkotott képüket. Kár. Azért a végén kipróbáltam egy Degenfeld Szamorodnit ami hozta az elvárt minőséget és megfelelő hőmérsékletre is volt hűtve. Ez legalább rendben volt.
Előételnek Hortobágyi palacsintát (lásd a fenti kép, a terítékkel együtt), másodiknak kacsasültet választottam párolt káposztával és tört burgonyával. Mindkét ételt nagyon szeretem és rengeteg különböző helyen (természetesen Magyarországon) fogyasztottam, így eleve tudtam, hogy nagyon magasra helyezett léccel kell megküzdenie a konyhaszemélyzetnek. A lányka is felkészített, hogy pár dolgot másképp készítenek, a receptet "angolosították" - ezért hagytam ki végül a dobostortát, ami itt nem kakaó, hanem kávé töltelékkel készült. Ez annak ellenére is úgy volt, hogy az én választásomról nem állított ilyet.
A Hortobágyi palacsinta fura módon kaliforniai paprika darabokkal volt díszítve, ami szépen nézett ki, de kicsit szokatlan ízt adott. Ez nem lett volna gond, de a szósz nekem kicsit hígra sikerült, a töltelék pedig nem volt annyira jellegzetes töltelék, sokkal inkább egyben maradt csirkemell darabok voltak benne, és érezhetően nem édesnemes, hanem csípős paprikával készült. Ezzel együtt nem volt rossz, mondjuk 5 pontból 4-et érdemelt.
Sajnos a kacsasülttel nem volt ilyen szerencsém. A tálalás kétségkívül itt is gusztusos volt, de az elfogyasztás már nem volt ilyen kellemes. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy milyen hatást akart elérni a szakács, illetve, hogy szándékosan lett-e ilyen az étel, amilyen. A kacsa comb egyértelműen túlsült - aminek a hatására a bőre egészen jó tepertő hatású volt. Ez önmagában csak szokatlan lett volna, de sajnos a bőr mögötti hús is túlsült, ami kacsánál eléggé rágós, száraz húst eredményez. Gyorsan hozzátesze, hogy nem az egész comb száradt el, egészen nagy mennyiségű hús volt megfelelő állagú - itt viszont nem maradt meg az a jellegzetes íz, amitől igazán finom lehet egy omlós kacsasült. Ez persze egyáltalán nem feltétlenül a szakács hibája, az Angliai átlag szupermarketben annyira sterilizált alapanyagok kaphatóak, hogy szinte semminek nincsen markáns íze. A körettel folytatva a krumpli is fura volt - megfelelően lett megfőzve, se nem túlfőtt, se nem volt nyers - az ízesítése viszont inkább paprikás krumpli benyomását keltette, nem hagymás törtkrumplit, és így bár külön jó íze volt, de nem harmonizált a kacsacombbal és a párolt káposztával. Amely utóbbi egyébként az étel fénypontja volt, szinte tökéletes. Összességében azonban sajnos ez a fogás a kacsacombok között 2 pontot ért nálam.
Mindent összevetve vérző szívvel 3 pontot tudok csak adni erre az estére, ami figyelembe véve az egyáltalán nem olcsó mintegy 33 fontos (kb. 10e Ft) összeget azt jelenti, hogy mint önálló vacsoraélmény sajnos nem tudnám Magyarország zászlóshajójának minősíteni a helyet. Nem feledhető azonban, hogy az ételválaszték még mindig egyedi, az ízek magyarosak és ilyet máshol valóban nem talál a magyar konyhában nem járatos átlag angol - így ha angol barátainknak akarjuk megmutatni, milyen a magyar konyha, és megengedhetjük magunknak, bátran hozhatjuk ide őket. Aki azonban a magyar konyhához szokott, mondjuk Angliában vendégeskedő magyar turista, jobban jár, ha megvárja míg hazaér és beül egy igazi kockás terítős vidéki csárdába. Londonban jobban jár jónéhány más vendéglővel, például azzal a Sadaf nevű perzsa étteremmel, ahol 2 héttel ezelőtt egy összesen 18 fontért vacsoráztam egy fantasztikus Kashke Bademjan-t, friss, azaz a sarokban az orrom előtt tésztából sütött naan bread-el, egy meglepően harmónikus ízű Tachin Barreh-t (a linken a recept csirkét emleget, a tachin barreh viszont bárányhússal készült), amihez még frissen készült mangólevet is ittam. Sajnos ez a helyzet - a londoni széleskörű multikultúra következtében az éttermek között is iszonyú verseny van. Persze amíg a Gay Hussar-t (amint azt megtudtam) például ebédidőben 90%-ban 25 éve oda járó törzsvendégek látogatják, biztosan számíthatunk rá, hogy angol ismerőseinknek még jó darabig be tudjuk mutatni a magyar konyhát még akkor is, ha otthon lusták vagyunk főzni, vagy nincs benne gyakorlatunk.
