Szóval a dologban az a furcsa, hogy Anglia messze nem a konyhájáról híres. Nem is nagyon kell erőlködnie, köszönhetően a sok jó bevándorló által nyitott étteremnek (mellesleg: Zbyszek barátom szerint egyedül a magyaroknak van ilyen agyament nyelvük, hogy az étterem nem a restaurant szó valamelyik formája - vagy 15-ször elmesélt története szerint végigjárták Budapestet ahol egy szem "restaurant"-ot sem találtak, mindenütt csak "eterem, eterem" volt...).

Egyszóval az ételek feltérképezése kezdődütt a hét végi kirakodóvásárnak, ahol köszönhetően az Air Show-nak beszereztünk egy pár jófajta sajtot, valamint többfajta kolbászt (értsd: borsos, kacsa- és mogyorós kolbászt. Igen, azt.) - persze egyik sem Made In Britain. Folytattuk azzal, hogy a vasárnapi vacsoraként egy jobb indiai étteremből hoztunk némi curry válogatást. Venyerin szerint jöhet a csípős, így bevállaltam a nevében a Vindaloo-t amit az indiai konyha ismerőinek nem kell bemutatnom. A lényeg az, hogy a 4 fős társaságunk fele (lányok...) szerint az ehetetlenül csípős volt, Venyerin viszont 3 sör és jópár zsebkendő segítségével végül lenyomta az egész adagot. Na jó nem az egészet, mert kb. 3 falatnyit én is ettem belőle, és megállapítottam, hogy a "szenvedésen túl" ez egy egészen finom fajta, csak sajnos a szenvedés hegye oly magas, hogy azt kevesen bírják megmászni, addig meg csak a szenvedés marad, az élvezet nélkül. Vindaloo ide, Vindaloo oda, összességében sikert aratott az összeállítás, és ezt tényleg szerénytelenség nélkül mondhatom, mert az elkészítéséhez semmi közöm nem volt.

Ma viszont Londonban alvós napom volt, és már előre lefoglaltam egy szállodát a metróhoz közel, hogy reggel könnyen bejussak a munkahelyre. Legnagyobb meglepetésemre azonban megérkezvén az ismertető szerint frissen felújított szállodába, a recepción közölték, hogy mivel a szálloda még nincs teljesen kész, ezért egy testvér szállodában van a szobám. Ennek annyira nem örültem, még úgy sem, hogy ingyen taxival vittek át, mert hát miért választok én egy szállót, ha másikba raknak. Így most messzebb vagyok a cégtől. Szerencsére a szálloda korrekt, tényleg rendesen elintéztek mindent és - minden rosszban van valami jó - a szálloda, mint kiderült, a Notting Hill-i helyi kajálós utca mellett van. Így aztán amikor kisétáltam vacsora ügyi felderítést intézni, hát volt miből válogatni. Az obligát Indiai, Japán, Thai éttermek, és tradicionális brit pubok mellett hirtelenjében találtam kb. 3 perzsa, maláj, görög, marokkói, osztrák, libanoni éttermeket... Bár ebből több is csábító volt, Bournemouth-ban még mindíg a libanoni a kedvencem, így végól egy Brazil étteremben kötöttem ki, ahol nagyjából az itteni képen látható húsfiesta volt, azaz fizet az ember egy (egyébként szemtelenül magas) összeget, ezért cserébe annyit vesz ki magának a tányérra a köretekből, amit nem szégyell. A pincérek meg járkálnak körbe a nyársokkal, ami éppen megsült abból szeletelnek annak a tányérjára aki éppen kér. Ez kicsit emlékeztetett arra a kajálásra amit annó nagybátyámmal Argentínában csináltunk végig, a nevére sajnos nem emlékszem (nem a nagybátyáméra!!!), de talán Anyu majd megírja. Egyszóval annyi húst ettem, hogy ihaj - ráadásul a hozzá választott Chilei Cabarnet Savignon meglepően jófajta volt.

Igen, tudom, hogy balansz, de ez itt most nincs. Húsimádó vagyok, és ez egy brutál húsos vacsi volt, na.